Nyakkendő vagy valami más

Mikor:
2014. május 16. 18:00
Hol:
Pelikán Galéria
Székesfehérvár
Kossuth L. u. 15.
Szervező:
Székesfehérvári Művészek TársaságaEsemény/szervező honlapja
Kategóriák:

Fehérvári Művészek TársaságaPelikán GalériaMegnyitja: Kemény István író, költő
A tárlat kurátora Jónás Attila képzőművész
Megtekinthető: június 20-ig
Nyitva tartás: kedd–péntek 10–18 óráig
A belépés díjtalan
 

Az idei téma a társaság kiállításán egy ruhadarab, ami végső soron jelmez, a kor divatja szerinti maskara. Az öltözék általában érzékenyen „működik”: egyrészről kínos két egyforma toalett egy társasági esemény hölgytagjain, ugyanakkor ízléstelen, ha nem megfelelően különbözik a környezetétől (indián tolldísz körmenetben). Tehát jól megválasztva pozícionál és a konszolidált másságot mutatja.

Nyakkendő, vagy valami másA nyakkendő csak dísz, kiegészítő, jel. Kazinczy nyaktekerészeti mellfekvencnek akarta nevezni. Mára kettő fazonja terjedt el: a háromszög és az enyhén szélesedő szalag.

Előbbi a mozgalmároké. Zöld, szürke, barna, de volt kék és vörös is. Idősebbek emlékeznek.

A hosszúkás nyakkendő a praktikus Windsor csomóból csüng a férfimellen. Szinte kötelező bizonyos ruhához (zakó), bizonyos foglalkozáshoz (politikus), bizonyos munkahelyhez (bank) és bizonyos eseményhez (ünnepség). Viszont viselése furcsa közmunkára, és döbbenetes fürdőnadrághoz. A nyakkendő néha önállósítja magát: szélben lobog, szélcsendben lóg a levesbe.

E textília az irodalomban is rendszeresen felbukkan. Juhász Gyulánál a felejthetetlen szerelem relikviája, néhány éve pedig Kemény István írt verset a nyakkendőigazítókról.

A fehérvári képzőművészek most transzponálnak belőle színeket, formákat és gondolatokat. Mi van, ha a nyakkendő nem csak nyakkendő, hanem esetleg valami más?

 

A társaság kiállító tagjai:

Arany Gold Zoltán Kortárs Tárca Fehérvár – gramofonon közreműködik a fesztivál idején »
Bukovácz Lajos
Büki Zsuzsanna
Dér Adrien
Erőss Ildikó
Garami Richárd
Haraszti Zsolt harasztizsolt – tárlata a fesztivál idején »
Jónás Attila
Koppány Attila
Korompai Péter
Miklós János
Mosberger Róbert
Paczona Márta
Pálné Hencz Teréz
Péter Ágnes
Pinke Miklós
Revák István
Szentes Ottokár
Szolnoki Szabolcs
Szűts Angéla Régi levelek – tárlata a fesztivál idején »
Ujházi Péter
Varga Gábor Farkas
Végvári Beatrix

 

Kemény István: Nyakkendő

Az érthetetlennek tűnő okokból elpusztult
Magyarország egyik legutolsó
miniszterelnökéről beszélik, hogy
fiatal szabadságharcos korában,
fiatal szabadságharcos-csapatával
- tüzes, vidéki és egyenlő fiúk közt is első -
szakállasan és nyilván türelmetlenül
az érettségi-öltönyében feszengve,
a kommunizmus jelképes fegyverletételét
követő parlamenti fogadás előtt, vagy
talán még a megadási feltételekről szóló
szerződés aláírására várva, vagy
más, ezekhez hasonló alkalomból, de
korszakos jelentőségű pillanatban, és egy
díszes előszobában, ennyi szinte biztos,
ácsorgott szabadságharcosok
egy másik csapatával együtt.

Úgy mondják, e másféle szabadságharcosok
már nem voltak annyira ifjak, ezért
annyira tüzesek se már, és vidéki
fiúk se voltak, ám annál inkább érett,
intelligens és fővárosi férfiak,
akikről azt is beszélik, hogy úgyszólván
szabadságharcosnak születtek, és sok
ezer könyv között, nagy belmagasságú,
titkosrendőrség által lehallgatott
belvárosi lakásokban nőttek fel
szabadságharcosokká, valóban.

És utoljára, de nem utolsósorban
álltak még mások is ott az előszobában,
idősebbek, bölcsebbek, nagyobb titkok tudói,
nagyobb csaták látói, és talán egy-két
futóbolond is, amint az egy ilyen
nagy jelentőségű eseménynél sem elkerülhető,
ám akárkik is voltak ott jelen személy
szerint – együttesen mindannyian
a jövő emberei voltak, győztesek, és
nyilván gyanakodva méregették egymást,
amint az természetes is győztesek között,
új korszakok kezdetén, a hatalomtól karnyújtásnyira.

És, ahogy beszélik, ekkor történt az, hogy
az érettebbek csoportjából – mintegy
a várakozás feszültségét enyhítendő – kivált
az egyik, odalépett a tüzesebb fiúkhoz, és
az idősebb testvérekre oly jellemző, már-már
önzetlennek látszó, kis híján kedves mozdulattal
megigazította a nyakkendőcsomót az akkor
éppen újjászülető, majd érthetetlennek tűnő
okokból később mégis elpusztult Magyarország
majdani egyik legutolsó miniszterelnökén.

Ezt beszélik, és akár így történt, akár nem,
elmondható az efféle történetekről, hogy
úgy sűrítik magukba a múltat és jövőt, és
úgy adnak ezáltal némi értelmet
a történelemnek, ahogy a máskülönben
oly fölöslegesnek és nélkülözhetőnek
tűnő nyakkendőnek ad némi értelmet
a nyakkendőcsomó.

Mondják ezért, hogy az efféle
pillanatokat a nyakkendőigazítók
szokták könnyebben elfelejteni,
és ezzel épp fordítva vannak
a megigazított nyakkendőjűek,
aminthogy – érdekes paradoxon -
később viszont, ha emlékeztetik
a jelenetre a nyakkendőigazítókat,
azok azonnal emlékezni szoktak, majd
egy gyors viccel ütik el a kérdést, hogy
szükség esetén szívesen elküldik saját
megunt pszichológusuk telefonszámát
a megigazított nyakkendőjűeknek,
míg ellenben, ha a megigazított
nyakkendőjűeket merészelné valaki
emlékeztetni a kínos, régi jelenetre,
kellemesen csalódna, mert azok is
meghökkentően könnyed mosollyal
hazudnák, hogy jé, tényleg, nade
ki emlékszik már egy ilyen semmiségre,
ép érzékű ember az ilyesmit
ott, helyben, azonnal elfelejti!

De persze mondják ezt is: nem kizárt,
hogy épp ez az eset volt a szabályt
erősítő kivétel, és mind a nyakkendő-
igazítók, mind a megigazított nyakkendőjűek
őszintén és szívből tényleg
elfelejtették a dolgot, mert ennél is jobb
okot találtak az egymás iránti
későbbi engesztelhetetlen, fékevesztett,
egész hazájukat szétrohasztó gyűlöletre, és
lehet is ebben a magyarázatban valami,
hisz tudjuk, ezerszer annyi ok ajánlkozik
a gyűlöletre mindig, mint ahányra
egy gyűlöletnek valóban szüksége van.

És mondják még azt is természetesen,
hogy mindez azért nem ilyen egyszerű -
de hát ezt meg mindenki rávágja azonnal
mindig és mindenre, felelőtlenül.