Borsos Lőrinc fiktív képzőművész alkotásaiból nyílt kiállítás az Aranybulla Könyvtárban. Borsos János és Lőrinc Lilla két éve készülő paradicsomi témájú sorozatának most kiállított darabjait Pallag Zoltán író az alábbi gondolatokkal ajánlotta a közönség figyelmébe.
A kiűzetés a para
Én nem tudom, mi az a fekete. Hogy akkor az most a semmi, vagy annak az ellenkezője. Ha tudok róla beszélni, akkor valami. Nem? Mondjuk, a semmiről is tudok beszélni, és akkor már az is valami? Hát, ebbe jól belefutottam rögtön az elején. (Ha most valaki megkérdezné ott hátul, hogy miről beszélek, nyugodtan mondják neki, hogy semmiről.)
Borsos Lőrinc (Borsos János – Lőrinc Lilla) és Pallag Zoltán
De most komolyan: ha egy több száz éves festményt újrakeverve jól körülhatárolható feketékkel látunk el, akkor az hozzáad, vagy elvesz? És egyáltalán: mihez ad hozzá, és miből vesz el? Eltakar? Elfed? Lefed? Felfed? Megmutat?
Kicsit úgy vagyok, mint az a nemlétező magyar határőr Hegyeshalomnál a nyolcvanas évek legmélyén a szintén magyar kamionossal:
– Mit szállít?
– Lekvárt, ide van írva.
– Engem ugyan nem ver át, ide az van írva, hogy JAM.
Már a nyelvem hegyén lenne, hogy tudom ám, mi van a fekete alatt: Ádám és Éva, satöbbi, mind a régi dolgok. De mi van, ha tévedek. Ha most odamennék egy képhez, lenne nálam bicska, elővenném, és levakarnám a feketét, tényleg Ádámot és Évát találnám ott? Esetleg a lealapozott vászon rostjait? Vagy lehet, hogy a NAGY BÜDÖS SEMMIT?
És ha már itt tartunk: akkor az a semmi, amiről most beszélek, akkor az most mégiscsak valami? Hadd parafrazeáljam Barnett Newmant, a nagy büdös vörösek, sárgák és kékek egyik legjobb ismerőjét: Who’s Afraid of Black?
Hát én… én egy kicsit félek a feketétől. A Lőrincék feketéjétől meg – már bocsánat –, de konkrétan be vagyok ijedve. A képek távolról olyanok, mintha segítenének, hogy: látod, ez egy bibliai jelenet, paradicsom, tudás fája, bűnbeesés, vágod…
Ja, vágom.
De álljunk meg egy szóra! Paradeiszosz, vagyis „bekerített, szent kerület”. Mi van, ha ez a bekerített rész nem is az Édenkert, hanem maguk a fekete foltok a képen. Azok az éles, fekete foltok. Lehet, hogy azok a paradicsom. És onnan történt a kiűzetés, a feketéből. A Lőrincék feketéjéből. Kifelé a kerítésen túlra, onnan jöttek a színek, a formák, az emberek, a festék, a valami, a semmi, minden.
Hát, ez persze csak egy hipotézis, még bizonyítani kell, bár szerintem simán lehetséges.
De a másik értelmezésem szerint sem az van, hogy Borsos Lőrinc egyszerűen lefestette volna Lucas Cranach, Hieronymus Bosch, vagy Henri Rousseau Ádámjait és Éváit. Új képek születtek, ahol a nagy festőelődök, a fény és a sötétség nagymesterei csak alapul szolgáltak Lőrincék feketéinek. Azokon a felületeken sosem volt Ádám, sosem volt Éva. A gyengébbek kedvéért akár oda is lehetne nyilazni, hogy „Ez nem Éva!” De hát kit érdekel a gyengébbek kedve? Mindegy.
Borsos Lőrinc egyszerre konstruál és dekonstruál, és emellett egy egészen izgalmas remix albumot is létrehoz, egy sajátos mixtape-et, ami főleg kiállásokból áll. A Paradise Lost, az elveszett ősállapot az alap, a fájdalom, a kudarc, a félelem, a szenvedés, a halál, és erre jönnek rá azok a csínos kis feketék. Totentanz. Tisztára, mint valami elborult német minimal techno. Innen bármelyik kép lehetne albumborító.
Szóval a Lőrincék feketéje elég para, de táncolható. Még szerencse, hogy diszkó az egész világ, és ahogy a művelt svájciak mondják: God is a DJ.
A kiállítást megnyitom.
Pallag Zoltán
Fotó: Lőrincz Miklós
(A tárlat június 30-ig látogatható.)
