A Szabadművelődés Háza aulájában nyílt meg Tóth Tamás Sándor Selfie című vándor-fotókiállítása. A június 16-ig látható fotókiállítás olyan társadalmi problémákra mutat rá, melyekről sok esetben (akarva vagy akaratlanul) nem veszünk tudomást. A tárlatot Kocsis Noémi újságíró nyitotta meg, Vimmer Gergő amatőr író gondolatait Csonka András színművész tolmácsolta.

Kocsis Noémi meglepő felütéssel indította megnyitóját:

Azzal kell kezdenem, hogy nem szeretem a szelfizést.

Ha vonzódnék a szelfihez, mint műfajhoz, minden bizonnyal Andy Warhol híres önportréja lenne a kedvencem a szórásból: egy fehér hajú, szemüveges, üres tekintetű, öltönyös férfi áll a tükörnél és idegen szögben tartott karjai között egy Polaroid-gépből éppen kicsusszan az elkészült fotó: ő van rajta, mereven a kamerába néz, a kezében nincs Polaroid-gép és még a nyakkendője sem ugyanaz. Az ember botrányosan összezavarodik az egésztől.

A tárlatot Kocsis Noémi újságíró nyitotta meg

Az, amit ma szelfinek nevezünk, jóval letisztultabb, derűsebb érzetet kelt bennünk, az esetek többségében. A kattintás története ezeknél ugyanis rém egyszerű – a szereplők: egy csücsörítő, vigyorgó, netán pucsító, vagy másképp pózoló ember és környezete, vagyis tengerparti sziklák, Eiffel-torony, netán egy fürdőszobafal, felakasztott melltartókkal.

A kérdés az, mennyire vagyunk rugalmasak a tekintetben, hogy az adott pillanatban megörökített önképünk tulajdonképpen füllentés. Azt füllentjük másoknak, lám, ilyen boldog, felszabadult, világjáró, nyitott, csinos, őzikeszemű, jól öltözött, szép mosolyú, őszinte emberek vagyunk. Ráadásul jó hosszúra ki tudjuk nyújtani a karunkat.

Aztán a kép felkerül a világhálóra, az ismerőseinknek pedig tetszik: hú, elismerésem, írják, te semmit sem változol, meg hogy blokkolnálak, meg hogy maradj mindig ugyanilyen. De hogy az utóbbi bekövetkezésének legyen is értelme, életünk legjobb pillanatát kellene elkapnunk kinyújtott kézzel, egy teljesen kiszámíthatatlan okostelefont szorongatva.

Tóth Tamás Sándor, az alkotó

Az első, szelfivel kapcsolatos dolog, aminek őszintén örülök, az éppen ez a kiállítás, Tóth Tamás Sándor fotóiból, amelyek igazából csak félszelfik: fiatal felnőtteket ábrázolnak két szemszögből. Egyszer úgy, ahogy ők, vagy még inkább a külvilág szeretné látni őket: egyedinek, ugyanakkor a társadalomba problémamentesen beolvadóknak. Akikkel nincs túl nagy macera: nem nekik kell étel- és ruhaadományokat gyűjteni, nem őket tartja nyilván a rendőrségen a fiatalkorúakkal foglalkozó nyomozó, nem az ő szüleiket lakoltatták ki, nem őket adták el prostituáltnak és még sorolhatnám. Ezek a szelfik viszont, mint a Janus-arcok, megmutatják a másik oldalt is, azt, hogy a társadalom által elvárt önkép kialakítása és megtartása olykor erőn felüli, embert próbáló, álságos, de nem feltétlenül a szelfiző hibájából.

Fiatalokat láthatunk a képeken. Pont azt a korosztályt, amelyet sokan előszeretettel szólnak meg a magamutogató, pucsító, világhálóra feltett szelfikért. Azt a korosztályt, amelynek viszont volna sansza jóra használni, az előítéletes világ arcába vágni: ez vagyok én, de vállalom. Ez vagyok én, tudom, hogy nem tetszik mindenkinek, de nem is az a cél. Ismerd meg az önfotó mögött a sorsomat, a helyzetemet, a gondolataimat. Ez a szelfi és végső soron a kiállítás minden fotójának célja is, amelynek eléréséhez és az anyag ötletgazdájának, a gyerekeket megszólító és erre a nagyon értelmes és érdemes önutazásra hívó Tóth Tamás Sándornak a kitartásához is nagyon sok sikert kívánok és a kiállítást az idei Kortárs Művészeti Fesztivál keretében megnyitottnak nyilvánítom. Kérem, vigyétek, vigyék a hírét azzal is, hogy a szimpatikus kép előtt készítenek egy szelfit és azt felteszik egy kis ajánlás kíséretében a világhálóra!

Köszönöm a figyelmüket.