Közös halmaz

2016. május 20. | Kortárs Fesztivál | Kiállítások

Tranker Kata absztrakt alkotásaiból „Közös halmaz” címmel nyílt kiállítás a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény Projekt termében. A június 19-ig látogatható tárlatot, amely az idei Kortárs Művészeti Fesztiválhoz kapcsolódik, Szentes Ottokár képzőművész ajánlotta a közönség figyelmébe.

A művészet már közhelyesen hosszú idő óta próbálja leképezni az őt körülvevő világot, és saját eszközeivel élve próbálja felhívni a figyelmet azokra az összefüggésekre, melyek a mindennapokban nem tűnnek fel vagy nem egyértelműek. Ugyanakkor a szűkebb és tágabb környezet megértésének vágya és igénye egyidős az emberiséggel, és a képzőművészeten jóval túlmutat: jelen van minden térképben, alaprajzban, függvényben, periódusos rendszerben, és minden olyan absztrakt ábrában, melyek a mindennapi tájékozódásunkat segítik az élet különböző területein.

Ezeknek a nem művészeti céllal készült absztrakt képeknek a logikája és formarendszere, vagy éppen a tudományos metaforák az emberi lét általános kérdéseinek kereteként szolgálnak Tranker Kata műveiben. A kiállítást Szentes Ottokár a következő gondolatokkal vezette be:

Egy kiállítás napja különös nap. Egy különös nap – várva várt esemény. Egy várva várt esemény – ünnep. Egy ünnep, amikor többen együtt akarjuk átélni ugyanazt – a közös halmaz. A közös halmaz – Tranker Kata kiállítása, akit szeretettel köszöntök és köszöntöm kedves vendégeinket is.

Különös kiállítás ez. Nem tudom hova sorolni. Mit látok, mit kellene látnom? Látnom kell vagy inkább gondolkodni? A gondolat illusztrációja-e a látvány vagy fordítva: a nehezen megfogalmazható gondolatokat a tárgyiasult látvány rakja végül helyre.

Magához az alkotóhoz fordulok segítségért, ideidézve gondolatait.

„Mindig is érdekelt, hogy lehet leképezni a világot – kezdetben a látványt, aztán ebből kiindulva történeteket, érzéseket, ideológiákat vagy bármi egyebet, végül pedig a látványt felülírva vagy teljesen elfeledve mindezt. A képzőművészek évszázadok óta ezt teszik, szándékosan elfurcsásítják azt, amit látunk – azért, hogy valami látványon túli dologra hívják fel a figyelmünket, a világ tágabb összefüggéseire.

Viszont ez az igény az emberrel egyidős, a művészeten kívül is mindenütt tetten érhető, ha bonyolultabb problémákba ütközünk. Például, ha A-ból B-be akarunk eljutni, kell egy térkép. Ha le akarjuk vezetni származásunkat, családfát rajzolunk, ha lakást keresünk, alaprajzokat böngészünk, ha egy hegy földtani szerkezetét vizsgáljuk, keresztmetszeti ábrákat nézegetünk, ha át akarjuk látni az anyagok világát, a periódusos rendszert vesszük elő, egy esemény bekövetkeztének valószínűségét úgy becsüljük meg, hogy függvényt szerkesztünk, és így tovább.

A segédábrák mindenütt ott vannak, sokszor nem is tudatosul, hogy valójában absztrakt képeket nézegetünk, mégis tökéletesen működik az értelmezés.” Eddig az idézet.

Igen, ez a kiállítás tükröt tart a világnak, benne az embernek és igen – kimondani is könnyű –, akár realistának is tekinthető. Meg persze sok minden másnak, és leginkább azzal árthatunk a nézőnek, ha megpróbáljuk belegyömöszölni valami kockába, skatulyába, dobozba gondolatait.

Apropó, doboz. A doboz, mint XX. század végi műhely, mely a reneszánszban megjelenő és a barokk idején népszerű, minden különös furcsa tárgyat összegyűjtő, megmutató wunderkammereknek – csodakamráknak – utódja, ha nem is legjellegzetesebb formájában, de határozottan itt is megjelenik.

A papír, a grafika finoman valós térbe fordul, már nem csak ábrázolja azt. Balzafa pálcikák apró szelencék kontúrjait adják, üvegfalaink, múzeumi üvegtárolók mutatják meg a látványt. Papírkivágásokat, apró téridomokat, fotótöredékeket, embereket, portrékat. Ismeretlen arcokat a tegnapból, a múlt századból, évtizedekkel-százezredekkel ezelőttről. Talált képek, melyek a Tranker Kata által alkotott univerzumban új életre kelnek – de nem, ez csak látszat, nem valóságos, pszeudo inkább, csak mint múzeumi tárgyak foglalják el helyüket posztamenseiken és itt ismételten a csodakamrák világába tekinthetünk vissza.

A művész előbbiekben idézett gondolataira utalva ihlető erő a tudomány, elsősorban a matematika és a statisztika.

Tőlem távol áll a matematika, de édesapám, aki matematika-fizika-filozófia szakos tanár volt, ifjú koromban gyakran arról győzködött, hogy a matematikai és a művészeti gondolkodásban nagyon sok közös vonás van.

Ha egy matematikus megfogalmaz egy úgynevezett sejtést, amit ugyan bizonyítani nem tud, ez a következő nemzedék dolga – nos, ez a gondolkodás sokkal közelebb áll a művészi gondolkodáshoz, mint azt hinnénk.

Azóta már régen beláttam: igaza volt és Tranker Kata kiállítása erre újabb bizonyítékot ad.

Statisztikai görbéi, a dobókocka véletlenje által kijelölt vonalai élőlényként kígyóznak. Körök, hasábok fonódnak közös halmazokká.

És még mindig nem tudjuk, mik ezek. Grafikák, mini térplasztikák, valami későbbi, sosem megvalósuló műnek vázlatai, tulajdonképpen egyfajta konceptuális művészet képviselői, vagy igenis fantasztikus műgonddal megalkotott valódi műtárgyak, melyekben a papírnak – papírművészetnek –, fának, akvarellnek, grafikának, a beléjük szervülő fotónak, a letéti minőségnek kiemelkedő szerepe van.

És egyáltalán miért ilyen kicsik? Alig látom, oda kell hajolni, beszippant. Egy videoreklámot, óriásplakátot simán figyelmen kívül hagy az ember.

Kezdem érteni, miért nem fest tenyérnyi ecsettel, ordító színekkel, vastagon, 3×3 méteren, mint annyi más kortársa.

Végül megint a művésztől idézek.

„Munkáim értelmezésekor szeretem, ha az asszociációk dominálnak az előre odakészített magyarázatok helyett.

… az intuíciókon alapuló lazább logikai kapcsolatokat, több rétegű jelentéstartalmakat preferálom.

Jobb nekem, ha mindenki önállóan meri értelmezni a munkákat, amit nem ronthatnak el, mivel nincs helyes megoldás.”