Változatok egy témára

2016. május 14. | Kortárs Fesztivál | Ajánló, Kiállítások

Alternatíva címmel nyílt meg a 17. Kortárs Művészeti Fesztivál első kiállítása a Pelikán Galériában. A Székesfehérvári Művészek Társasága hagyományos tematikus kollektív tárlatát Fehér Renátó költő ajánlotta a közönség figyelmébe, a kiállítás kurátora Jónás Attila. A tárlat 2016. június 24-ig, keddtől péntekig naponta 10-től 18 óráig látogatható,a belépés ingyenes.

A képzőművészeti alkotás rendszerint a valós látványnak valamilyen alternatívája. Ezen túlmenően a művekben egy gondolat, helyzet, érzés alternatíváit is felfedezhetjük.

Fehér Renátó és Jónás Attila

A köznapi életben alternatíváról akkor beszélünk, ha legalább kettő lehetőség közül választhatunk. Tapasztalhatjuk, hogy ezt a szabadságot nem mindenki igényli, hiszen az alternatívák közti döntés esetenként teher, felelősség, kockázat, kompromisszum.

Aztán jön az alternatívák millió ága-boga. Alternatíva volt-e az almafa a Paradicsomban? Alternatíva-e, ha választani kell két egyformán jó közül? Két rossz közül? Vagyis bővebb vagy szűkebb legyen az opciók száma? Ezeket és ilyen kérdéseket tettek fel saját maguknak az alkotók, Fehér Renátónak pedig a következő gondolatok jutottak az eszébe:

Az otthontalanság, mint alternatíva

„A szabadságvágy és szabadságszeretet mindenekelőtt, az igazságtalanságnak nemcsak gyűlölete, de kifigurázása is, a bátorság tisztelete egy kis hetvenkedéssel tetézve, nyugalom a nagy bajban, fellobbanás a kicsiben” – írja Esterházy Péter a Kis magyar pornográfiában. Ez az Esterházy-könyv ezúttal Szolnoki Szabolcs Kis magyar medencetisztítás című képéről jutott eszembe. (Zárójel: medencét minden magyar hátsókertbe; lélekben tizenötmillió medencetulajdonos miniszterelnöke szeretnék lenni; satöbbi; zárójel bezárva). Aki medencét tisztít, az rendet tart. Műveljük medencéinket. Tiszta medence, rendes ház. Rend a lelke mindennek. Először legyen rend, aztán lehet kulturáltan szórakozni. Ezen a ponton, azonban szabadkoznék, ha szabad. (Szabadságvágy, szabadságszeretet, szabadság, lásd fentebb Esterházynál.)

Fehér Renátó

Jöjj el, szabadság, te szülj nekem tiszta medencét! – kiált fel a költő is, és a tiszta medence alatt rendet ért. De a logikai sor azért mégsem másodlagos: előbb szabadság, az szüli a rendet. Szüli, mint egy édesanya. És nem fordítva, nem a rend, a hirtelenharagú mostohaapa neveli ki a szabadságot.

A Székesfehérvári Művészek Társaságának kiállítása is a szabadság felől indul, a sokszínűség, a sokféleség, a különbség, az elkülönbözés, a pluralizmus felől. Ez a pluralizmus szüli aztán a kiállítás hívószavát és címét, viszonyítási pontját, rendjét: az alternatívát. Alternatíva egyenlő: a sokféleség rendje. Talán ez járt a kurátor, Jónás Attila fejében is. A Fehérvárról menő hadiutat alternatívák, tehát útelágazások keresztezik. Mondhatja a GPS, hogy újratervezés.

A Fehérvárra menő hadiút, az olyan, hogy az otthon. Ezt gondoltam, amíg rá nem jöttem, hogy legalább én legalább a nyelvben vagyok legalább otthon, a nyelv pedig nem otthonos. Vagy: otthon ott vagyok, ahol én mondom, hogy welcome. Welcome – ez Bauer István képének címe, és aki erre a képre ránéz, az valamit megsejthet abból, hogy mennyire nem statikus, mennyire instabil jelentéseket hordoz a hely, ahol te mondod (ha mondod egyáltalán) a Másiknak (copyright Lévinas), az idegennek, hogy welcome, hogy Isten hozott. „There is no place like home” – duruzsolja Dorothy az Óz, a nagy varázslóban, és optimistán úgy fordítjuk ezt, hogy „Mindenhol jó, de legjobb otthon”, és persze olyankor mondjuk, amikor épp hazaérünk. Valójában meg sehol egy hely, ami otthonos. De Dorothy azt is mondja, hogy I have a feeling we’re not in Kansas anymore (Van egy olyan érzésem, hogy már nem Kansasben vagyunk). Dorothy még emlékszik Kansasre, emlékszik még arra, ami valaha az otthona volt, szemben a Sebald-regény, a Kivándoroltak hősével, Paul Beyerterrel, aki azt írja egyik fényképe hátlapjára, hogy „…légvonalban mindig 2000 kilométer távolságra, de honnan?” Az otthon úgy múlik el, hogy még azt sem mondjuk neki, ami Nagy Edit képének címében áll: nem mondjuk neki, hogy Viszlát.

És ha már ott tartok, hogy az otthon és annak megingása és elveszítése, akkor ideidézem György Oszkárt, aki egyetemistaként együtt járt Babitscsal, Kosztolányival, Juhásszal a Négyesy-féle szemináriumra. Aztán majdnem egy évtizedet tanított Ungváron az 1910-es évek közepén, ahol Szabó Dezső is élt akkoriban és írta Az elsodort falut, Gyöngyi Oszkár figuráját persze Györgyről mintázva. György Oszkár 1920-ban került Székesfehérvárra, a reálgimnáziumban kezdett magyart, franciát, földrajzot tanítani, megnősült, Baudelaire-t és Verlaine-t fordított magyarra, évek múlva pedig az akkor alapított Vörösmarty Társaság alelnöke lett. Neki nem csak térkép volt e táj, mert tudta, amit tudni, és amiért élni érdemes. 1944-ben aztán mindenféle alternatíva híján, mindenféle otthonosságát felszámolták: otthonát a nyelvben, a saját testében, honját a hazában.

Alternatíva az, amikor arra, hogy itt élned, halnod kell, egyszerűen azt mondom, hogy nem.

Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen – írta egy versében Petri György. Itt van a város, vagyunk lakói – énekelte Cseh Tamás. Jó, hát akkor itt fogunk élni – mondta az Anya a Megáll az idő című Gothár-film legelején. Ezek a pattogó, rezignált ittek maradnak kapaszkodók, világítótornyok a mókuskeréken, ahogy azt Haraszti Zsolt objektjén is látjuk, ezek az otthonosságukat vesztett ittek az alternatívák, más egyéb alig, ha már úgy alakult, hogy most, a folytonos átmenetiség korában szüntelenül és szükségszerűen kell újrakonstruálni önmagunkat. És noha a kultúra és a művészet eszköztára rendkívül korlátozott, tápértéke alacsonyabb, mint az igézete, de biztosít még néha egy-egy kuckót ebben a nagy otthontalanságban, ami amúgy is sajátja a kornak, amelyben élnünk adatik, amelyben az életünk szivárog el. A hátország csupa idegenség. Így élünk Pannóniában.

Köszönöm, hogy meghallgattak, és ezennel a kiállítást megnyitom.

Fehér Renátó