Grencsó Open Kollektív (HUN/SRB): Repülni, szállni…

In the Spirit of György Szabados / Szabados György kompozíciók

Vissza a naptárhoz

Mikor:

2015. május 22. 19:00 – 20:30

Teljes térkép mutatása

Hol:

Pelikán Kamaraszínház
Székesfehérvár
Kossuth utca 15.

Belépő:

900 Ft

Szervező:

Bágyi BalázsEsemény/szervező honlapja

Kategóriák:

zene

Címkék:

Benkő Róbert Grencsó István Mezei Szilárd Miklós Szilveszter Pozsár Máté

Grencsó István a mai magyar kortárs avantgarde jazz egyik kulcsfigurája, meghatározó alakja immár több évtizede. Zenekarának tagjai egytől-egyig kiválóan képzett, komoly, elhivatott, profi muzsikusok. Szabados György szellemi hagyatékának méltó őrzői, az általa létrehozott zenei világ és gondolkodásmód hiteles letéteményesei, továbbéltetői. A zongoraművész, zeneszerzőnek emléket állító műsoruk egyedülálló és különlegesen értékes program a hazai jazz-életben.

Grencsó István – szaxofon, fuvola
Mezei Szilárd – brácsa
Pozsár Máté – zongora
Benkő Róbert – bőgő
Miklós Szilveszter – dob

Grencsó István társaival a nagy előd, mester emlékéhez nyúl vissza, három évvel halála után, a muzsikustársak közül elsőként. A 75 éves Szabados György előtt tisztelegnek azzal, hogy korai időszakának legfontosabb darabjait porolják le. A legendás Esküvőt, Adytont, Fohászt. Grencsót és társait ismerve azonban nem gondolhatunk arra, hogy egy tetszetős reprodukció fog itt a közönség elé kerülni. Amelyet azonban bizton körül fog lengeni Szabados György szelleme. Ezen alkalomra – az utóbbi évek legerőteljesebb improvizatív csapatává összeérett – állandó együttesét kibővítette a vajdasági Mezei Szilárddal, aki az európai improvizatív zenei szcéna egyik legfontosabb muzsikusává és szerzőjévé vált az utóbbi 10 évben. (mediawavefestival.hu)

Szabados repülés

A Mezei Szilárddal kiegészült Grencsó Kollektíva ihletetten adta elő a zeneszerző-zongorista Szabados György néhány híres darabját. Zipernovszky Kornél cikke.

A négy éve elhunyt Szabados György július 13-án lett volna 75 éves. De Mezei és Grencsóék nem az évfordulóban rejlő alkalmat akarták kihasználni, éppen ellenkezőleg: folyamatosan nyújtja művészetük egyik fő szellemi és zenei forrását mesterük, akikkel – az együttes két fiatal tagját leszámítva – együtt is muzsikáltak. Kitartásuk és elkötelezettségük eredménye lehet az, hogy ezt a különleges repertoárt, Szabados nélkül, de csakis az ő témáit játszva, előadhatták a születésnap előestéjén is. A műsor premierje, Repülni, szállni címmel Komáromban volt a Mediawave-en május másodikán, július 11-én Visegrádon, majd másnap az Opus Jazz Clubban (Budapest Music Center) adták elő.

Mezei Szilárd a Grencsó Kollektíva vendégeként – Opus Jazz Club
(fotó: Zipernovszky Kornél)

A komáromi előadáshoz képest jobban összeérett a produkció, bár ezzel egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy az Erődben ne lett volna óriási hatása, ráadásul ott szünet nélkül játszották el a négy darabot. De akusztikai szempontból előnyösebb a BMC zeneház kétszintes klubja, és itt igazi zongora is volt. A vállalkozás, amire Grencsó régóta készült, azáltal vált kivitelezhetővé, mint egy interjúban elmondta, hogy jelenleg a Kollektívának olyan zongoristája van (és hogy egyáltalán van zongoristája – tehetném hozzá), akire ezt az embert próbáló feladatot, hogy Szabados lábnyomába lépve induljon el, rá lehet bízni. De Pozsár Mátéra még ennél is nagyobb feladat hárult, ő volt a legfontosabb hangszerelő, például az eredetileg csak szóló zongora Fohász című számnál. Ugyancsak a Mediawave-en készült tévés interjúból derül ki az is, hogy Pozsárék az özvegy jóvoltából hozzáférhettek a kottahagyatékhoz, amit egy nagyobb vállalkozás során módszeresen digitalizálnak is. Ezeket Pozsárék össze tudták vetni egyrészt a Szabados egykori zenésztársainak, Grencsó Istvánnak és Benkő Róbertnek az emlékeivel, ahogy ők ma megfogalmazzák a bennük élő témákat, másrészt a viszonylag kevés ránk maradt Szabados-felvétellel. Mint kiderült, ezek nem pontosan fedték egymást.

Ez volt az első alkalom, hogy Szabados nélkül, másik zongoristával egy zenekar egy egész estés, saját produkciót épít Szabados kompozícióira, bár természetesen több emlékkoncert és úgynevezett tribute megmozdulás zajlott le már a halála óta eltelt években. Nehéz nélkülözni Szabados személyes jelenlétét, akinek mind szóló, mind zenekari fellépésein delejes művészi vonzereje volt. Erősen karizmatikus ember volt mind a színpadon, mind azon kívül.

Feltettem azt a kérdést Mezei Szilárd zeneszerző-brácsásnak, aki ugyancsak Szabados egykori zenésztársa, hogy mennyire lehet ezeket a műveket sztenderdizálni? Mennyire befolyásolja ezt a folyamatot az improvizáció és a kompozíció Szabados által megvalósított, különleges és egyéni egyensúlya? Szabados művészetének lényege az improvizáció – válaszolta Mezei – mindig ez volt az elképzelésének a centruma. Ezért persze nem tudtak ezek a darabok úgy standarddé válni, mint a jazzben a szokásos alaprepertoárt képző standardek. Mezei összehasonlításként Thelonius Monk szerzeményeinek az előadására utalt, akinek híressé vált számait a halála után szintén fokozatosan vették mások a műsorukra. Erről a kérdésről az együttes tagjai is rengeteget gondolkoztak és beszélgettek, mert Szabados „előadásmódja is annyira egyedi és erőteljes, konkrétan a zongorázási stílusa is olyan erőteljes” – hangsúlyozta Mezei.

Elvi szinten merül fel a kérdés, hogy a magyar improvizatív zene atyamesterének a darabjait mennyire lehet végleges formába zárni, kanonizálni? „Precízen vannak leírva a szólamok, de az nem a végső állapot” – jelentette ki Pozsár. A lemezek, különösen a koncertfelvételek és videók csakis egy pillanatnyi állapotot mutatnak. Végül a kiegészült Grencsó Kollektíva a kottától konceptuálisan is eltért, a darabok struktúráját a maguk számára alakították ki, és megpróbálták a szellemükben a legpontosabban visszaadni őket. Hogy ez más hangszerelést, struktúrát, esetleg új tempóváltásokat, kiemelt ismétléseket – mint a ráadás számban: az Opusban – hozott magával, az bizony már a dolog (vagyis az improvizatív zene, ahogy Szabados szokta mondani: a szabad zene) lényegéhez tartozik. Nem tudják, már sohasem tudják meg, hogy Szabados hogyan reagált volna a produkciójukra. De az biztos, hogyha a kanonizálás felé mozdult volna el a súlypont a szabad rögtönzés felől, az nem tetszhetett volna neki.

Manapság Mezei, aki a vajdasági Zentán született és ott is él, az egyik legkeresettebb európai szólista és zenekarvezető az improvizatív zenei színtéren, egymást érik külföldi meghívásai. Ismertségére csak egy jellemző adat, hogy a Jazzword című online szaklap ez idáig 15 különböző lemezéről közölt már kritikát. Amikor Szabadossal először került közelebbi kapcsolatba, ez 2002-ben volt, meg akarta kérdezni, hogy adna-e neki órát, mert szeretne tőle tanulni, bár tudta, hogy sosem tanított módszeresen. De mielőtt még ő előjött volna ezzel, Szabados felajánlotta neki a közös zenélést, egyenesen azt, hogy duózzanak. Régebben, például az Esküvő című lemez felvételein Kathy Horváth Lajossal játszott, mire persze Mezei először meg is ijedt. Később a Cserepesházban több mint egy tucat alkalommal tartottak próbát, de teljesen szabad improvizációban, nem Szabados témáit adták elő. „Felért számomra még egy zeneakadémiával” – foglalta össze Mezei. Ezt követően Magyarkanizsán majd Belgrádban léptek fel, és Mezei tagja lett a Makuznak is. Sajnos Szabados betegsége megakadályozta, hogy egy további bécsi koncerten kívül további duófellépéseik legyenek.

Mezei meghívása a Kollektívába tehát több szempontból is indokolt, brácsajátéka ráadásul szinte minden hangszerrel párban, de különösen Grencsó tenorszaxofonjával alkotott izgalmas kontrasztot, túl azon, hogy szinte minden főtéma előadásában fontos szerep hárult rá. A legemlékezetesebben a Szabó Irma vallatásában, a brácsa új dimenziót nyitott a téma végig kisszekunddal eltolt expozíciójának (ötvonalas kottában leírhatatlan) nyújtásával-szűkítésével. Mezei játéka teljességgel lenyűgöző, a hangulatfestő és kifejezőeszközöknek olyan gazdagságát képes felvonultatni, hogy az ember hitetlenkedve hallgatja a brácsán, főleg vonóval és néha pizzicato megszólaltatott változatosságot. A Grencsó Kollektíváról tavasszal írtam azt ezeken a hasábokon, hogy a csúcson vannak, és ezt véleményemet biztosan nagyon sokan osztják azok közül, akik ezt a szabadon repülő, szálló, ihletett műsorukat hallották. Grencsó fuvolajátékáról mindig az jut eszembe, hogy miért játszanak ezen a hangszeren ilyen kevesen, amikor ilyen csodás? Benkő az egész együttest is magával ragadóan bőgőzik, a dobokat kolorit képzésére is használni képes, Miklós Szilveszter a társakon kívül mindentől képes függetleníteni játékát, Pozsár Máté a szólóiban Szabadosnál hangsúlyosan választékosabb, de ugyanolyan energikus, ugyanolyan villámokat képes szórni.

Az Esküvő, aminek felvétele éppen idén negyven éves, olyan kiindulópontja egy korszaknak a magyar (improvizált) zene történetében, mint a Miles Davis-féle első ún. cool felvételek; korszakot nyitott. Az Adyton inkább esztétikájának szintetizáló erejével tűnik ki, tételeinek sodrása is óriási, és ez is jelentős korszakos mű. A Fohászt, amely megelőzte a koncert csúcspontján eljátszott Adytont, percekig tartó csend követte a jazzklubban (!). Kontrasztok tehát megállapíthatók a Szabados-darabok eredeti és Grencsóék által megfogalmazott előadásai között, sőt érdekes volna az átalakulás mélyebb részleteit is közelebbről megnézni – de ez nem vinne közelebb a lényeghez. A Kollektíva rájött arra, hogy az egyes Szabados-verziók is változtak az idővel az adott művek esetében, és ez felszabadítólag hatott rájuk, hogy a számukra kánoni jelentőségű műveket élővé tegyék és a maguk módján, de teljes alázattal megszólaltassák – tiszteletük egyaránt szólt a zenélés szentségének, a zenésztársaknak, a műnek és alkotójának. De, ahogy Benkő Róbert frappánsan leszűrte: zenélni szabadon kell. (fidelio.hu)