Horváth Csabát, a Forte Társulat alapító vezetőjét 2012-ben Szikora János meghívta a Vörösmarty Színházhoz, mint tánctagozat-vezetőt, és rendszeres alkotót. Ő igent mondott, és hozta magával azokat az embereket, akikkel már évek óta együtt dolgozott. Ők a Forte Társulat magja: Andrássy Máté, Kádas József, Krisztik Csaba és a nagyszerű táncos Blaskó Borbála, akik a székesfehérvári társulat állandó tagjai lettek.

A fizikai színház rajongói valószínűleg egyetértenek velem abban, hogy jelenlétükkel egy olyan magas színvonalú elemmel gazdagodott a fehérvári színházi élet, amelyet már nagyon régóta nélkülözött. Horváth Csabával beszélgettem a székesfehérvári közönségről és társulatáról.

„Egy ilyen helyzetben nagy a kíváncsiság, hogy az a hely, az a város, ahol megvetjük a lábunkat, hogyan reagál majd arra a dologra, amit mi csinálunk. De Fehérváron tulajdonképpen csak pozitív tapasztalataim vannak. Amikor a Pillangó készült, akkor azért én figyeltem arra, hogy ne rontsunk ajtóstul a házba. Hogy ne olyan témához nyúljunk először, ami túlságosan elvont, hiszen a közönséget folyamatosan kell szoktatni ahhoz, amit mi csinálunk. Az érthetőség is fontos, meg a darabválasztás is, és a téma, amin keresztül tulajdonképpen bevezetjük ezt a műfajt, amit mi csinálunk. Ez persze nem degradálja magát a témát, mert hozzám nagyon is közel áll a Pillangó – nagyon érdekesnek, izgalmasnak találom és remek alapanyagnak, amivel jó volt dolgozni. A Pillangó egyértelmű sikere a tavalyi évadban már nagyon jót sejtetett.

A Toldi című előadásom, amit a Színművészeti Egyetem végzős fizikai színház szakos osztályával csináltam, lejött Székesfehérvárra és egy 25-ös bérletben ment. Ezt szintén nagyon jól fogadta a fehérvári közönség. Ezen kívül műsoron volt A nagy füzet, ami 12 előadást ért meg, ami már önmagában is egyedülálló. Pedig ez kifejezetten progresszív darab, és mégis nagyon pozitívan fogadták itt. Tehát nekem tényleg csak jó tapasztalatom van a fehérvári közönséggel.

Nem igazán szeretem azt a fajta kisstílű gondolkodást, hogy amikor még mielőtt bármi is megvalósulhatna, egyszerűen halálra van ítélve, mert mondjuk, rámondják, hogy progresszív. Ami átjön, az átjött – itt is, meg ott is. A különbség nyilván az, hogy a fehérvári közönség kevésbé avatott bizonyos kortárs színházi műfajok iránt, vagy a műfajok ismeretében, de ez semmit nem jelent, mert a közönség az közönség, és teljesen mindegy, hogy az ember hol játszik. Nem helyfüggő az, hogy minek van sikere és minek nincs.”

A Kortárs Művészeti Fesztiválra Helen Edmundson, kortárs angol írónő darabját, az Irtást hozták. Az előadásra már jóval korábban elfogyott minden jegy, pótszékekkel kellett kiegészíteni a nézőteret. A darab 2014-ben elnyerte a Legjobb független színházi előadás díját, a Színikritikusok díját, Krisztik Csaba pedig legjobb férfi mellékszereplő díját (megosztva).

„Az Irtás egy fiatal házaspárról szól, akik különböző helyről, különböző környezetből származnak. Abban az időszakban játszódik a darab, amikor Cromwell leigázza Írországot, az íreket pedig megfosztják minden vagyonuktól, földjeiktől. Ebben a feszült politikai légkörben próbál életben maradni ez a pár. Ez az ő szerelmük és a világ története, ami mindent megtesz, hogy tönkretegye őket és a szerelmüket. Az írónő különböző – politikai, társadalomtudományi és kulturális – szempontokból vizsgálja identitáskeresésüket.

Engem mindig is érdekelt az identitás kérdése, legyen az politikai, nemzeti vagy nemi identitás. Ebben a történetben pedig ez áll a középpontban. Az ír kultúra egyébként is ugyanolyan különleges, mint a magyar. ’Az írek a nyugat magyarjai’ – ezt a megfogalmazást olvastam valahol, és nagyon találónak tartom.”

„A Forte társulat egyébként idén 10 éves, javarészt színészek, a Színművészeti Egyetemen végzett színészei a tagjai, fiatalok, idősebbek egyaránt. A társulat jó része, sőt, majdhogynem mindenki a tanítványom volt valamikor, vagy a már említett fizikai színházi osztályomból jött ki. Ők anyanyelvi szinten beszélik azt a formát, amit én mindig forszírozok: hogy a mozgásnak, a szövegnek, a szövegdramaturgiának, a zene dramaturgiájának és a mozgás funkciójának valahol egy szinten, egy minőségben kell jelen lennie. Mi ebből gyúrunk össze egy koherens nyelvet, ami az adott előadást jellemzi.

Nagyon nehéz az egyeztetés, mert párhuzamosan játszunk a Szkénében is, és sok-sok, nagyon sok előadásunk van. Főleg úgy, hogy a srácok nagyon sokat játszottak most Fehérváron is, ebben az évadban. Azért megoldjuk.

Mert ez jó, hiszen ez azt jelenti, hogy van igény ránk. És most egyre nagyobb az érdeklődés irántunk külföldön is. Nemrégiben volt egy kifejezetten kortárs színjátszóknak szóló vásár, a dunaPart Kortárs Előadóművészeti Platform, ahol a világból rengeteg helyről jöttek kulturális menedzserek, befogadó színházi igazgatók. Állítólag, úgy hallottam, nekünk volt a legnagyobb sikerünk. Kaptunk is elég komoly meghívásokat, többek között New Yorkba, az egyik legrangosabb befogadóhelyről. Hát, remélem, hogy megy tovább ez a dolog. És azt is remélem, hogy Fehérváron is egyre nagyobb közönségünk lesz.”