Kortárs régészeti kísérletbe fogott Pallag Zoltán: a fotográfia eszközével próbálja Székesfehérvár (közel)múltját feltárni, a város – 1989 utáni, rendszerváltás előtti, a két világháború közötti, századfordulós és 19. századi – rétegeit felfejteni, tárgyi valóságát láthatóvá tenni.
A képeiből rendezett fotókiállítás, amely a 17. Jam-Bory-vár idején volt látható a Bory-vár Vagyóczky-termében, néhány izgalmas helyre mutat rá a város szövetében, az alkotó szándéka szerint felvillantva ezzel a további kutatások lehetőségét.
– Egyszer azt mondta valaki, talán Czinki Feri, hogy „nem könnyű ezt a várost szeretni, de meg lehet tanulni”. Ezzel én nagyon egyetértek, sőt, azt gondolom, valahogy te is ilyen megfontolásból tépkeded apróra, és vizsgálod közelről „a város bőrét”. Így van?
– Nekem valahogy párhuzamosan futott a kettő: önmagam megszeretése és a város megszeretése. Korábban csak kocsmáról kocsmára jártam, ez adott ki a fejemben egy mentális térképet. Éveknek kellett eltelnie, míg kialakult bennem egy nyugodt figyelem, míg rányílt a szemem Fehérvárra, és ha már úgy is szem előtt volt, hát igyekeztem jól megfigyelni. A városismeret és az önismeret nálam kiegészítik egymást, hiszen Fehérvár a szülővárosom, egy csomó minden köt ide azon kívül is, hogy itt élek.
– Hogyan kezdődött ez a gyűjtés?
– Két éve vettem „okostelefont”, azóta fényképezek és turistaként tekintek Székesfehérvárra. Az Európa Kiadót idézve, „Egy turista mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet.” A fotózás segítségével kerültem közelebb a város felületéhez, volt úgy, hogy Cortázar „Nagyítás” című elbeszélésének hőséhez hasonlóan bizonyos részleteket csak a fényképen vettem észre már szerkesztés közben, a valóságban azok fel sem tűntek. Ilyenkor visszamentem, újrafotóztam a dolgot, már az új felfedezésre koncentrálva.
Van egy sétáló technikám: random jelleggel benyitok kapualjakba, és minden harmadik próbálkozásom összejön, csodálatos udvarok, házak nyílnak meg előttem. Hagyom magam „eltévedni” a városban, így adva meg magamnak az esélyt az újrafelfedezésére. Van, hogy kapcsolataimat megmozgatva bekéretőzöm egy, a közönségtől elzárt helyre, van, hogy kerítéseken mászok át.
– Jól emlékszem, hogy különböző osztályokba sorolod a fotókat a témáik alapján?
– Igen, amikor fényképezőgéppel járok, akkor témákat fotózok meg, egy-egy témát járok körbe több fotóval, amikor telefonnal fotózok, akkor csak egy-egy érdekes részletet rögzítek, amit épp észreveszek. Véletlenül. Tudva, hogy véletlenek nincsenek.
– Összefügg ez a vizsgálódó gyűjtőmunka a Székesfehérvárra való visszatéréseddel?
– Igen, összefügg. Időbe telt, míg elfogadtam, hogy újra itt vagyok, és miután ez megtörtént, eldöntöttem, hogy körülnézek. Van egy kedves Pinke-mondatom: „Ez az én méretem, ez a Fehérváriság”. Ezt több mint tíz éve mondta nekem Miklós, amikor interjút készítettem vele az Árgusba. Akkor ez engem nagyon megfogott, mostanra kezdem megérteni.
Tavaly merült fel bennem az igény, hogy történeti kutatásokat is végezzek a fotózáson túl, így nem csak a már láthatatlan rétegekbe is alá tudok szállni valamennyire. Persze nem minden érdekel, nem célom rendszeres várostörténettel foglalkozni, inkább csak bizonyos helyek mozgatnak, illetve az, hogy a régészet, mint módszer mennyire alkalmazható a hivatalosan nem régészeti korú jelenségekre. A kortárs régészet a kortárs múlt (contemporary past) és a közelmúlt (recent past) tárgyi emlékeiből kiinduló tudomány, amely az írott, képi és tárgyi források segítségével próbál állításokat megfogalmazni a mai társadalmakról, közösségekről. Nemrég tudományos folyóirata is lett ennek a viszonylag új stúdiumnak. Amerikában szeméttelepeket tárnak fel, kólás dobozok nyitóiból csinálnak tipológiát, Nagy-Britanniában pár éve „feltártak” egy Ford Transit kisbuszt, bemutatva ezzel a módszerben rejlő lehetőségeket. Székesfehérvár bőre abban az állapotában, ahogy most látható, rengeteget elmond a lakóiról, vagyis rólunk.
Frazon Zsófia néprajzkutató a következő gondolatokkal nyitotta meg a kiállítást:
Nem kell hozzá ásó, de kell hozzá a tekintet
Élénken él bennem a kép és az illat, amikor rég, valamikor a hetvenes évek közepén, nagyszüleim dombóvári házának belső szobájában a kicsit unalmas, de kötelező, ebéd utáni pihenés alkalmával nekiálltam, hogy a sezlon végében furcsán púposodó fal felső rétegét körültekintő módon eltávolítsam. Többünk emlékezetében élhet hasonló kép: ahogy az egymásra rakódó festékrétegek finom felkaparásával vicces pacalények születnek. A különböző színű és korú festékrétegek eltávolításához semmilyen eszközre nem volt szükség, csak egy kis nyugalomra, piszkálgatásra, és máris készen álltunk a felfedezésre.
Az unalmas dombóvári délutánon az ügyködés viszont nem várt fordulatot hozott: egyszer csak betűk bukkantak elő a tojáshéjsárga színű, meszes illatú festék alól. Jó fantáziájú gyerek létemre, rögtön megvolt a kerettörténet: üzenetet találtam, amely nyilván nekem szól, hiszen mindenki más alszik. Olvasni még nem nagyon tudtam és nem is nagyon szerettem, de azt már világosan értettem, hogy a betűk és a szövegek üzeneteket rejtenek, lekötik a felnőttek figyelmét, tehát fontosak. Eleinte óvatosan, majd egyre mohóbban végeztem a feltárást. És persze: csendben. Apró fekete betűk, sűrűn, aztán egy nagyobb, piros, egy másik, piszkálás tovább, valami barnás, csillogósabb folt következett. A munkával párhuzamosan íródott a történet a fejemben. Ez biztos egy hadüzenet, a piros betű csak az lehet. Vér. És a barna csillogós, az a: pajzs. Ha időben megfejtem, megúszható a támadás. Tehát gyerünk tovább. Mire teljesen kibontottam, akkora területet távolítottam el a festékből, mint egy közepes boríték. Hasábos szöveg, piros cím, rajta az ellenség arca. Könnyen lejött a falról, hogy már nem fogta oda a fedőréteg. Ahogy forgattam a cédulát, rájöttem, hogy ezt az embert már láttam valahol. Máté Péter táncdalénekes arca volt. Munkám eredménye pedig egy nagy luk a falon. Mint később megtudtam, egy konnektor helyét tüntette el kreatívan szabó nagyapám egy Nők Lapjából kivágott darabbal, enyves ragasztóval ragasztotta a falra, erre jött a sárgás mész. Ma már tudom, hogy direkt szabta oda Máté Péter fejét, mert ki nem állhatta, míg nagyanyám rajongott érte. A szoba fala, annak rejtett rétegei tehát egy családi perpatvart fedtek el, amit én nem kevés munkával, konkrétan körömmel, feltártam.
Ez a kép néhány éve elevenedett meg bennem újra. Amióta azt látom és tapasztalom, hogy a kortárs művészet és művészek számára a város felülete – vagy ahogy Pallag Zoltán nevezi: a város bőre –, annak megpiszkálása, a különböző korú rétegek egyidejűségének látványa, az ehhez kapcsolódó tudás nemcsak ihletet adó terep, hanem archiválási kedvet kiváltó tevékenység lett. A nagyvárosi archeológia ugyancsak egy eszköztelen kutatás. Vagyis nem kell hozzá ásó. Csak észre kell venni azt, ami az orrunk előtt van. Azt gondolhatnánk, ez egyszerű. De a képeket látva érthető, hogy nem is annyira: a rétegek alól persze türemkednek történetek, betűvel vagy anélkül (Máté Péter itt nem szerepel gyakran), egymás mellé sorolódnak a foszlányok, egy-egy felújítás után újrarendeződik az aszfalt, a leeső részeket kitölti az ismeretlen alkotókedv, benövi a fű, elromosodik és eltűnik egykori története a szem elől. Nem kell hozzá ásó, de kell hozzá a tekintet. Pallag tekintete pedig a régészé. Aki nemcsak a felületeket gyűjti, hanem azokból inspirálódik, a töredezettség réseibe is beles, keresi a jelent jelenné tevő múltat, a nyilvános és az intim határára eső plasztikus és jelentésteli rétegeket, a megfejthető és a titkos történeteket, a fiktív motívumokat is tartalmazó hűlt helyeket. Számára a város bőre olyan kaleidoszkóp, amelybe ha belenéz, mindig új képet és történetet lát: hiszen állandóan változik, újrarázódik, előkerülnek vagy elvesznek részletei, de minden mintázatában izgalmasak. Viszont olyan kaleidoszkóp, amely nemcsak látvány, hanem amelynek színes szemcséi közé belekeveredik a tudás, a helyismeret, a kutatás, a kritikára és az irónia. Egy régész, aki most nem ásóval, hanem fényképezővel és telefonnal jár, talán vannak helyek, ahova vissza is tér, hogy ellenőrizze, változtak-e a pacalények.
És ahogy a művészet is kedveli a tudomány objektivitását és valóságát, úgy a tudománynak is kedves a fikció, a magukat író történetek szövete. Aztán jön a régész, kicsit belepiszkál, és újra csak megváltozik a kép. A város bőre egyszerre fiatal és öreg, színes és színtelen, éles és tompa, de olyan szövet, amely hálás a régész tekintetéért. Mert nem kell hozzá ásó, de kell hozzá tekintet.
(A szöveg Pallag Zoltán A város bőre. Székesfehérvár látható rétegei 1800–2015 című, egynapos kiállításán hangzott el a Bory-várban, 2015. május 16-án.)
A kiállításon szereplő instagram-képeket Pallag Zoltán bocsátotta rendelkezésünkre. További, a kiállításon is bemutatott fotói láthatóak a contemporaryarchaeology.tumblr.com blogon, érdemes odakattintani.
