Úgy gondoljunk, mi mindenre világosan emlékezünk: mikor, kit, mit, mivel, kivel, hogyan, miért? És biztos, hogy jól emlékezünk, vagy valaki el akarja hitetni velünk ezeket a dolgokat? Izgalmas kérdéskört jár körül a Székesfehérvári Művészek Társasága (SZMT) tegnap megnyílt kiállítása, amely június 19-ig látható a Pelikán Galériában, Hamis memória címmel.

Mindenki tapasztalhatta az érzést: egy idő után megszépülnek a dolgok. Átalakulnak, színesednek, sőt, kegyes hazugságok válnak valósággá emlékezetünkben. A Társaság kiállítását végignézve látható, hogy alaposan megindult az alkotók fantáziája, amikor Pinke Miklós kurátor előállt eme tematikus kiállítás ötletével.

Mosberger Róbert digitális printje és Szarka Tamás kerámia sorozata

A SZMT 51 tagjából 26 fő adott be alkotást, és vendégeik, a Borsos Lőrinc néven ismert alkotópáros és Gerber Pál is elfogadta a meghívást a kiállításra, így összesen 34 mű érkezett a tárlatra. A rendezésnél helyhiány miatt kimaradt két nagyméretű c-print, de a sorozatok miatt a látogatók így is 69 alkotást láthatnak a galériában. A legtöbb munka elektrografika, emellett festmények, grafikák, fotók, iparművészeti alkotások sorakoznak a falakon, de látható művészdoboz, kerámia és vegyes technikával készült munka is.

Pallag Zoltán író, költő elárulta, hogy amikor megkapta a felkérést a kiállítás megnyitására, úgy érezte, hogy neki is elő kell rukkolnia egy alkotással ebben a hamis memória-témában, így az alkalomra írt esszével nyitotta meg a kiállítást a Pelikán Galéria előtt.
 

Pallag Zoltán

AZ EMLÉKEZÉS MŰVÉSZETÉRŐL

Tény, hogy egyre többen felejtik el, hogyan kell emlékezni, és egyre kevesebben ismerik az emlékezés igazi művészetét. Az emlékeket összetévesztik a valósággal, de hát az emlékezés jogát senkitől el nem vitathatjuk. 16 éves fruskák élnek a buszon, nevetnek, beszélnek, 16 éves fiúk nézik őket, és látszik rajtuk, hogy nincsenek ott, már a történés pillanatában emlékezni próbálnak Ramónára, Gittára, Dittára, Dettire, Polyxéniára, ahogy „metszőfogára gyűlt az esti fény”. És a fény akkor is esti marad, ha a háromórás buszon ülnek. Csillogó lányfogak, Koh-i-Noor ceruzát rágnak, napraforgómagot törnek, megcsillannak a Székesfehérvár-Sárosd helyközi járaton. Hálás emlékanyag. Tudjuk: ha a lányok összezárják ajkaikat, telemegy a szájuk fénnyel. A fiúk meg hazamennek, hogy otthon folytassák az emlékezést letolt nadrággal, csukott szemmel. Szörnyű.

A kiállítást Pallag Zoltán nyitotta meg

Hová tűntek a műfaj nagyjai, akik még tudták, hogyan kell helyesen emlékezni, mert tudták, hogy az emlék – műalkotás, és egy jól megszerkesztett emlék úgy él a fejben, mint egy láthatatlan, belső korona, viselőjének méltóságot kölcsönöz, járás lelassul, egész mozgása megnemesedik, beszédébe egy csepp szomorúság vegyül. Az emlékezés mesterei voltak ők, s ha gondosan felépített, merész emlékkonstrukcióik láthatóvá váltak volna, emlékszépségversenyeken indultak volna.

Hol vannak már azok a nagy, lelkesítő viták a helyes emlékezés mikéntjéről, amelyek akár évtizedes barátságoknak is véget vethettek?

Funes halálának idején két iskola létezett. A régi, vagy Buenos Aires-i iskola tagjai az alábbi tartósító módszerhez folyamodtak az emlékek megőrzése érdekében: miután alaposan meghatározták az emléket, tetőtől talpig bebugyolálták egy fekete vászonba, álló helyzetben a szoba falához támasztották, és egy táblácskát akasztottak rá, amely így szólt: „Kirándulás Bécsbe” vagy „Frank Sinatra”.

Ezzel szemben a new school tagjai vidám rikkantásokkal szanaszét hagyták az emlékeiket a lakásban, azok meg ott mászkáltak körülöttük, és amikor valamelyik elszaladt mellettük, csak gyengéden megsimogatták, és figyelmeztették: „Meg ne üsd magad!”, meg azt is mondták: „Vigyázz, lépcső!”

Ez utóbbiból fejlődött ki a II. világháború után a budapesti iskola, amely az emléket építményként fogta fel. Ők úgy gondolták, hogy az emlékek nem készen kapott dolgok, hanem ügyesen elrendezett kompozíciók (láthatatlan koronák a fejben!), és csak az egyéni fantázián múlik azok minősége. Az iskola rövid virágzásának egyesek szerint a Rákosi-korszak uniformizáló törekvései vetettek véget, a szabad, játékos emlékezés a Kossuth utcai lakások falai közé szorult, emlékezni magányos tevékenységgé vált, a kor inkább a nyilvános felejtésnek kedvezett.

Mások úgy tudják, hogy az iskola tagjai nem tudtak megegyezni abban, hogy a II. világháború létezett-e egyáltalán. Mindenki másképpen emlékezett. Az eredményt ismerjük: alig akad ma néhány igazán nagy emlékező, aki tovább tudná adni az emlékezés művészetét, aki rendelkezik még néhány impozáns, gesztenyebarna emlékkel a Horthy-korszakról, ahogy az éjszakai vonaton katonák és apácák között elbújva menekült a bosszúálló szeretők elől, vagy a tegnapi ebédről, a meggyes szivar illatáról, a vér ízéről, aki megtaníthatná emlékezni a fiatalokat úgy, ahogy csak ők tudnak, hogy mindenki kialakíthassa a saját stílusát.

Mert a stílus maga az ember. És nem az a fontos, hogy mire emlékezünk, hanem hogy hogyan. Emlékezzünk tehát bátran, és ha mégis elbizonytalanodnánk, jussanak eszünkbe a nagy emlékező, Funes utolsó szavai: mutasd az emlékeidet, megmondom, ki vagy.

(Fotó: Lőrincz Miklós)