Május 17-én, vasárnap 17 órakor Muladi Brigitta művészettörténész nyitotta meg az El Kazovszkij művek a székesfehérvári gyűjteményekben című tárlatot a Városi Képtár – Deák Gyűjtemény Projekt Termében. A kiállítás augusztus 9-ig látogatható.

El Kazovszkij
Deák Gyűjtemény
2015-05-17

Amikor elkezdtem gondolkodni a megnyitó beszéden, több emlék futott végig bennem a ’90-es évek végétől 2008-ig.
El Kazovszkij szinte minden képzőművészeti eseményen megjelent, akkor felemásra vágott frizurájával, a nemiséget egyáltalán nem hangsúlyozó öltözködésével, zavarba ejtően tiszta és nyílt tekintettel, bármikor készen a beszélgetésre. Sok évvel ezelőtt Gyukics Gábornak a Remete többes száma című kötetének verseire 12 képzőművész készített műveket, vagy válogatott a saját műveiből odaillőt.
El Kazovszkijt én kértem fel a részvételre, és akkor látogattam meg először a lakás-műtermében. Ki is választottunk egy művet, amely a Sic itur ad astra – Így jutsz el a csillagokig címet viselte (2004), de a kép elszállításakor már nem tudtam vele találkozni, mert elutazott. Rengeteget utazott, azt tartotta, hogy az úton levés ébreszti fel benne az alkotóvágyat, csak akkor tud igazán közel kerülni saját belső önmagához, ha egyedül utazik.
Majdnem húsz éve, 1996. július 13-án éppen El Kazovszkij születésnapján a Magyar Narancsban megjelent egy interjú vele, a Két állat című kiállítás apropóján. A kiállítást a Dovin Galéria rendezte, Kazovszkij Kelemen Károllyal állított ki. Ezt már a megjelenése után sok évvel olvastam, akkor, amikor pár éve 2012-ben éppen július 12-én nyílt meg a Délceg Katalint búcsúztató kiállítás a Dovinban.
A titokzatos egybeesések, az ún. véletlenek a valószínűség számítás, az információ kutatás körébe tartoznak. A nehezen megmagyarázható jelenségekkel pedig egész bölcseleti rendszerek foglalkoznak, amelyeket a mitológia, a vallás, a filozófia, az ezoterika, a pszichológia egyes területei fedik le. Az irodalom, a színház, a film, a képzőművészetek, ezeket a rejtélyes, mély belső világokat használják kimeríthetetlen inspirációs forrásul.
El Kazovszkij munkáiban is ezek tárulnak fel és keresnek állandó kapcsolatot a nézővel. Mert mint az említett interjúban mondja Kazovszkij: A mű, néző nélkül, csak az Isten számára létezik.

A művész személyisége valahol egy, a ’80-as évek punk kultúrájában élő tinédzser és egy, a mitológiát valóságként megélő, ókori drámaíró személyiségéből tevődött össze, amelyek egy különös, soha nem látott magán-panoptikum megélésére tették alkalmassá őt. Ehhez társult a szexuális identitása, amelyet egyfajta poszthumán transz-szexualitás határozott meg. Kazovszkij önmagát nem nőként, hanem egy homoszexuális, kissé pedofil férfi alakjában definiálta.
Mindezek az átlagos társadalom számára mintegy befogadhatatlan identitást dekódoltak, amit a művész saját maga számára is tudatosított, és műveiben nyilvánvalóvá is tett. Ez a különösség nem destruálta, hanem inspirálta az alkotásra.
Hamar felismerte, hogy a számára legmegfelelőbb forma a totális színház, amely nemcsak a színpadon, nemcsak a filmen, nemcsak a vásznon, hanem az életben is meghatározza őt, s mindig egyéni utakat keresett.
A ’80-as évek képzőművészetének karakteres irányzata a „magánmitológiák” éppen ezt a sajátos hangot kereste, ismerte fel és gyűjtötte.
A Deák Gyűjteményben szereplő művekből remekül kiolvashatóak Kazovszkij művészetének alapkövei, amelyek mozdíthatatlanul kísérték végig a pályáján.
A színpadszerűség egy egyszerű motívumból származik, amely nevezetesen Malevics Fekete négyzet fehér alapon című festménye.
Kazovszkij műveinek szinte mindegyike színpadszerűen építkezik, a szoborműveket is beleértve – visszatérő szereplői: a művész alteregója a Fekete kutya, az emberi élet végességét ábrázoló kasza, a fehér hattyú, és a femme fatale szerepre való vágyakozását megszemélyesítő Coppéliák, Vénuszok, Olimpiák, balett táncosok.
A színpadot nemcsak a képeiben rendezte be fatális alakjaival, hanem megalkotott egy saját rendszert, a Dzsan panoptikumot, amelyben megelevenedtek a vásznain is feltűnő alakok, és az élet soha nem szűnő drámáját játszották el. A meggyötört, megkötözött testű szereplők egyfajta rituálét adtak elő, amit Rényi András kegyetlen testszínházként elemez. Tőle idézek:
„A késő-romantikus Berlioz-Requiem (1837) Lacrimosa-tételének a zokogást felidéző zaklatott hangjaira indul a darab – azzal, hogy Kazovszkij mintegy jelt ad az időnek: a Janus-arcú alakzat, mint megelevenedett metronóm, megkezdi egyenletes ingázását a színpad előterében, föl s alá. Ezzel egy csapásra megelevenednek a panoptikum tárgyai is: lassan levetik hosszú lepleiket, mintegy feltárulkoznak, ki-ki felveszi a rá jellemző pózt és saját mozgásába kezd. A háttérben, középen, három szoborszerű idolum tárul fel: félmeztelen felső testüket kösöntyűk és nyakbavalók borítják. Az egyik Szent Györgyként kardot és hattyú-figurát tart a kezében, a másik – a római légiós Szent Sebestyén hosszú lándzsájával – buddhista szimbólumnak tűnő kis fehér elefántfigurát simogat. Középütt egy harmadik pusztán szép testét teszi közszemlére: az ő arcát nem takarja fekete álarc, mint a többiét, ám kifejezéstelen tekintete őt is önmagába zárja. A »kiállított tárgyak« mozognak ugyan, de nem kommunikálnak egymással. Egyedül egy kis szárnyas Ámor forgolódik és repked körbe-körbe, hogy mindenkire és mindenfelé kilője szimbolikus nyilait – kissé ódivatú, de egyértelmű a jelzés, hogy ezen a színpadon mindent és mindenkit a szerelem tart hatalmában.”

El Kazovszkij (Állatsereglet 1966–1973) című majdnem egy évtizeden átívelő verseiből egy, pedig éppen leírja a Természetes dolgok, avagy a dolgok természete című képet, amit a kiállításban látnak. Idézem:
A nagy égi hal
Vakon sétált az égen
És hirtelen a holdba ütközött
Majdnem megette,
De eszébe jutott: Szükség van mostanában szemre
A hold – egy szem, mint Phoiboszé
És most már a látó hal
Úszik az égben és énekel: «Szem nélküli hal voltam,
Nagy égi hal,
De rábukkantam a Holdra
És most szem van az oldalamon
Most meglátom az egész Földet
És saját árnyékomat ahol elrepülök
Én a látó éjjeli hal vagyok
Most az eget őrzöm

Ezzel a verssel zárom a beszédet, és nyitom meg a kiállítást.

Mi ez
az érthetetlen, különös lény
Tíz lábbal, Tíz szarvval?
Ez a csúnya öklelős, harapós,
Az én fejemben született meg.
Miért hajítottad el a füzetet,
Hagytad abba a rajzolást?
Mert félek tőle.

К. Csukovszkij: Закаляка (az Állatsereglet mottója)

Fehér Zoltán: El Kazovszkij – sztereográfia. Magánmitológia vagy mitológiai magány? (Megjelent: Előfutár, 1998. nyári szám)

Muladi Brigitta

A tárlat a Modern magyar művészet a székesfehérvári gyűjteményekben sorozat 7. állomása. A kiállításhoz készült kiskatalógus 700 Ft-os áron vásárolható meg a Városi Képtárban.

Fotók: Tunyogi Gábor (Városi Képtár)

További részletek (kiállított művek jegyzéke, sajtófigyelő) itt »