Szabó Noémi festőművész munkáiból nyílik kiállítás május 14-én, csütörtökön 17 órakor az Aranybulla Könyvtárban. A tárlatot Szabó Sándor András nyugalmazott mérnök ajánlja a közönség figyelmébe, közreműködik a Bergerné Szőnyi Anna és Kalas Beatrix hegedű-brácsa duó.
A kiállítás címe az ősrégi zarándokút, az El Camino, magyarul a Szent Jakab-út elnevezésére utal, mely a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt, mára azonban a legtöbb ember életében a kihívásokat tartogató ’bakancslista’ szinte kihagyhatatlan célpontjává vált.
Mindannyian úton vagyunk, életkortól függetlenül, ha a változás körforgását vesszük alapul. Ez a folyamat legszemléletesebben a gyerekek fejlődésén keresztül követhető. Belső utazás is ez azonban, ahol a kincseket, értékeinket útközben fedezhetjük fel, személyes tapasztalataink, önmagunkkal és másokkal való kapcsolódásaink által. Szabó Noémi festőművész a gyermekkor különböző stációi bemutatásával, az eltérő korok egy-egy jellemző aspektusát emeli ki munkáin.
„A forma-szín-kompozíció harmóniáját keresem. Sokszor a kompozíció érdekében feláldozom a formát, megvágom az alakjaimat. Keresem ennek a formának a közegét, és ekkor alakul bennem a háttér felületének és a kompozíció viszonyának különös együttállása, a harmónia.”
Festészetében sokszor alkalmaz kivágásokat: egy kép általában több darabból áll össze, melyek a hiányzó részekkel együttesen alkotnak egységet. Hosszú évek óta műveit fára készíti; tudatos választás ez, mely nem az ikonikus hagyományok felelevenítéséről szól, hanem nyers, kezeletlen felülete által vált hátterei szerves illesztékévé, illetve nagyméretű, kiemelt testrészletei hordozóivá. Legutóbbi munkáin a fa vászonnal való ötvözésében és a különböző, látszólag egymással ellentétes anyagok összeillesztésében találja meg az egyensúlyt.
Az emberi test összetett szimbólumainak, gesztusainak kutatása az egyetemi évei óta tartó rajongásának tárgya és arctalan test-képeinek központi motívuma.
A legkézenfekvőbb művészi téma, az emberi test megjelenítése évszázadok óta foglalkoztatja a művészeket. De talán soha nem kerültünk olyan közel a lélek porhüvelye, a test mélyebb rétegeinek megértéséhez, mint napjainkban. Míg az előző korok művészei az emberi testet a maga tökéletességében, szent kánonok szerint, egy ősi harmóniát sugallva mutatták be, a jelen korunkra sokkal inkább jellemző a kendőzetlen őszinteség, az idealizálás nélküli megmutatás. A test gyengeségeivel, hibáival és deformitásával együtt jelenik meg, a média által sugallt tökéletes fiatal és eszményi testtel ellentétben. Olyan őszinte állásfoglalás ez, ahol a művészek saját valóságának hű bemutatása az egyetlen mérce. Jelen kiállítás bemutatása is többek között erre tesz kísérletet.